Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap neve a keresztény felekezeteknél, a nagyhét kezdete. Ezen a napon vonult be JézusJeruzsálembe kereszthalála előtti napokban. Az ókorban szokás volt a Közel-Kelet országaiban, hogy az arra méltó személyek útját valamilyen módon befedjék. Mind a négy evangélium szerint az emberek magadták Jézusnak ezt a tiszteletet. Márk, Máté és Lukács szerint a felsőruháikat az útra terítették és gallyakat vágtak a fákról, János az egyedüli, aki pálmaágakról számol be. A keresztény kultúra országaiban erre a hagyományra gazdag népszokáskincs épült. A nyugati keresztény egyházak liturgiájában kiemelten fontos dátum, amely [mindig a március 15. és április 18. közti valamelyik vasárnapra esik. A katolikusoknál a nagyböjt utolsó, legfontosabb hetének kezdete: a napján a templomban barkaszentelést (a magyar néphagyomány szerint rontás, betegség, vihar, jégeső ellen), barkás bevonulást vagy körmenetet szoktak tartani. Virágvasárnap különös ünnep. Egyszerre van jelen a szertartásban az öröm és a halál, a dicsőség és a szenvedés, a nép lelkendezése és gyűlölettől eltorzult kiáltozása. Ugyanazok az emberek, akik az első evangéliumi szakaszban még hozsannát kiáltanak, a másodikban, a passióban már Krisztus kereszthalálát követik.

Ennek a hatalmas és drámai, színektől, képektől és érzelmektől fűtött történés-sornak a középpontjában pedig ott áll Jézus, a csöndes, a hallgatag, és mégis hallatlanul erőteljes, egyetlen szavával végpusztulást idéző, templomot tisztító vagy éppenséggel tanító, megbocsátásért imádkozó Megváltó. Ő maga is kétféleképpen áll előttünk: mint a király és mint a szolga. Király, hisz az Aranykapunk vonul be a Szent Városba, egyéves szamárcsikó hátán, amelyen még senki sem ület. Király, hisz a nép szavai, lelkendezése akként hirdetik meg. „Pueri Hebraeorum” – énekeljük emlékezve a fiatalokra, gyermekekre, akik Virágvasárnapon a királyi udvartartás apródjaivá, heroldjaivá lesznek. Királyként érkezik Krisztus, hisz beteljesíti a próféciákat, és első útja, a bevonulás maga nem máshová visz, mint magába a Templomba. Ugyanazt teszi most Krisztus, mint tették a babiloni fogságból hazatérők vagy a Makkabeusok – megnyílnak előtte a város kapui, a nép hódol előtte, ő pedig megtisztítja a Szentélyt, mondhatni szakrálisan birtokba veszi királyságát ő, az Isten Fia. Ugyanakkor szolga is, s ezt már a bevonulás közben is érezzük. A méltatlankodók, a túlbuzgók, a rosszmájúak fékeznék az ünneplést, elhallgattatnák az éneklőket.