Petőfi az a költő, akinek a képe a legerősebben és a legigazibb vonásokban él bennünk, akit nem kell a könyvszerű feledésből kiásni, akinek értékeit nem kell revízió alá venni. Petőfi eleven volta a legszebb bizonyítéka annak az egyébként sokszor tagadott ténynek, hogy a magyarság meg tudja becsülni irodalmi nagyjait. A Koltón született sejtelmes elégia tükrözi számunkra Petőfi balsejtelmét. A tájélményre, annyira érzékeny költőből a környezet látványa váltja ki a költői látomást, és láttatja úgy önmagát, mint sírból visszatérő szellemalakot. A korai tél jeleként a „bérci tetőn” már ott a hó miként a hajában is felfedezi az első ősz szálakat, és a lehulló szirmok látványa a kertben felidézi benne az elmúlás gondolatát. „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Az emberi élet, a boldogság, és a szerelem múlandóságáról töpreng, elmélkedik. Közvetlen tájszemléletből indul el a költemény. Nézi a völgyet és a bérci tetőt, s ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat már a tél fenyegető közelségében mutatják.

Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: ifjú szívében még ott a „viruló” kor, de sötét haja őszbe vegyül már. A párhuzam képeiben felvillannak mind a négy évszak motívumai, megsejtetve a rohanó, feltartóztathatatlan időt. A fenyegető elmúlás közvetlen látványa személyes élménnyé mélyül, s ennek hatása alakítja a költemény további érzelmi gondolati, lírai anyagát. Az általános mulandóság ébreszti fel benne a halál gondolatát, az özvegyen maradt Júlia képét, aki talán újra férjhez mehet. A népies költészet kelléktárából kölcsönzött színpadias jelenetezéssel láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt és a sírból kilépő halott önmagát. A hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen akkor is, a sírban is örökre szeretni fogja.

Lassú internet, illetve nagyobb videónál előfordulhat, hogy a videóra 20. másodpercet (esetleg egy kicsivel többet) is várnod kell, indítás után!

Retro|MediaMedia Network